szexmesék

Alaposan fel sikerült zaklatnom magamat a minap. Bizonyára mindenki találkozott már a különböző blogokkal amelyek specializálódnak egyes témákra, mint például a szakítás.

Mondjuk biztosan tudja már mindenki, hogy melyik blog kapcsán akadtam ki..

Egyszerűen elrobban az agyamban az ideg, amikor 16-huszonegynéhány éves picsák rettentő élettapasztalatoktól duzzadó kebellel előadják tapasztalataik (pár hétnyi maximum hónapnyi úgymond kapcsolatokkal a hátuk mögött), szörnyű hányattatásaikat, nagy szerelmeiket. 

Magamból tudok csak kiindulni, volt egy 2,5 éves kapcsolatom, és tart immár így- vagy úgy 5 éve egy másik, és túl vagyok jó néhány farok kipróbálásán (kb 10x annyin mint ahány kapcsolatom volt), mert azért se az egyéjszakást, se a néhány hétnyi járogatást nem nevezném semmiféle kapcsolatnak. 

Ezek után, immár 24 évesen azt gondolom, hogy ahhoz hogy az együtt töltött időből: járás, majd kapcsolat legyen kevés az ha facebookon, meg iwiwen kiírjuk, hogy kapcsolatban vagyunk XY-nal. Kevés hozzá, hogy jókat táncolgatunk a dizsiben, vagy hogy éjszakákat msnenezgetünk át. 

Valahogy úgy csoportosítanám a raglétra fokozatait, hogy:

- tetszés, az amikor meglátod, elolvasod egy gondolatát (éljen a net :)), és azt gondolod, hogy "igen, meg akarom ismerni"

- ismerkedés, az amikor tényleg megismered, amikor közelebb engeded, mint a legtöbb barátot

- járás, amikor jól érzitek együtt magatokat, repül az idő, és végeláthatatlan amíg újra nem találkoztok, amikor talán a legjobb barát szintjére emelkedik, talán még őszintébb leszel vele mint önmagaddal, amikor már nem akarsz jobbnak tűnni, mint ami vagy, amikor azt akarod, hogy önmagadért..

- kapcsolat, az amikor nem csak az örömet, a gondtalanságot osztjátok meg, hanem mindennapi nyügöket, félelmeket és gondokat. Amikor már nem kell hajtogatni, hogy "szeretlek" mert ÉRZI.

Jobban átgondolva, én most érzem magam először igazán kapcsolatban, hiszen most már idestova fél éve együtt élünk. Most ismertem meg igazán, hogy mennyire nehéz is egy kapcsolat. (nem kell félreérteni, nem viták, vagy nézeteltérésekre gondolok, hanem arra hogy ne kényelmesedjünk el, mert egy szerelemért, kapcsolatért nap, mint nap újra és újra meg kell dolgozni, ez nem olyan mint az atom, hogy csak úgy van a semmibe, akármi is történik...) 

Én örömmel tartom rendbe a mi kis otthonunk, főzök, és amit csak lehet megteszek, hogy ő mindig szeressen hazajönni. Mert azt gondolom, hogy ez nőként az én dolgom. (az övé pedig az, hogy be legyen fizetve az összes számla :P)

Még ha a hátunk közepére is kívánjuk a szexet (na ezt se gondoltam vna pár éve), akkor se múlhat el hét nélküle, mert ez is hozzátartozik az egészséges életmódhoz, az hogy egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket, még nem elég ahhoz, hogy sokáig működjön... szóval sokszor fáradtságos, talán nem akarjuk törni magunk, de akkor is muszáj (ha nem akarunk egyedülálló picsákká visszaminősülni, tudniillik szerintem igenis csapnivaló az a nő, akinek nincs az oldalán olyan pasi aki megérdemli..)

ÉS akkor ezek után olvasgatom, hogy szegény kis tinipicsák micsoda válságokat élnek meg mert megcsalják, kidobják, átverik... őket. Szerintem mindig van valami oka, hogy az egyik fél ilyet tesz a másikkal.

Lehet hogy nem tehetünk róla, egyszerűen nem működik a kémia, de az is könnyen meglehet, hogy épp csak kapni akarjuk a szerelmet, és nem kiérdemelni. (attól, hogy egész évben jó vagy, nem beszélsz csúnyán, és nem vered meg a kisöcséd, még nem érdemelted meg..)  Ezt csak munkabefektetéssel lehet elérni, és ha meg is van, akkor se hagyhatjuk abba a küzdelmet, mert perpetuum mobile nem létezik! :)

Aki akarja megérti a gondolatmenetem, aki nem az pedig megérdemli ami rá vár. :)