őszintén szólva egész nyáron sunnyogtam valakiről. valakiről, akivel csak futólag ismerkedtem meg, aki a hétköznapjaim fénypontja volt, a maga kis szemtelenségeivel, a kissé fura udvarolgatásaival. nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, hiszen vidékről járt ide a környékre dolgozni, de azért élveztem a reggelente a bolti randikat. 

múlt 7en végeztek itt a munkával, de kifaggatta a boltos csajt, h mikor leszek itthon, mert látni akar. a minap csak ezért lejött, és megvárt. aztán elkérte a számom és elvitt dolgozni. 

búcsú képp egy pusziból valahogyan csók lett, méghozzá egy olyan, amit egész nap nem tudtam kiverni a fejemből :)

cselesen kivárt másfél napot míg felhívott, és végül egy vasárnapi randiban egyeztünk meg.

van benne valami, amit mindig is vágytam, kerestem. méghozzá, az h a régi korok úriembereként udvarol. őrülten tetszik, hogy sokszor magáz, valahogy van abbban vmi filmszerűen romantikus, érzéki, amikor azt mondja, hogy "Imádom Önt.. legyen a feleségem.." 

mindig is azt gondoltam, h én egy rossz korba születtem (utalás Jannus Pannonius Egy Dunántúli mandulafáról című versére), hiszen és a női szerepet egy otthon tevékenykedő, gyermekeket nevelő, hatalmas brokk kori ruhákat hordó csipke kesztyűs asszonyként szerettem vna megélni /aki megtiszteli a férfit azzal ha megengedi számára, hogy felvegye az elejtett zsebkendőjét../, és nem pedig egy farmernadrágot hordó rövid hajú fruskaként..  

szóval most talán egy új lehetőség áll előttem :)